Nincs még egy élőlény a földön, amely oly sokoldalúan használja mellső végtagját, mint az ember. Képesek vagyunk arra, hogy földet műveljünk, autót szereljünk, ruhát varrjunk, szívet műtsünk vagy épp egymást öleljük (ez utóbbit remélhetőleg minden másnál gyakrabban). A kar és a kéz azonban csakis akkor dolgozhat valóban hatékonyan, ha nem csupán a vállízület, de az alapzat – azaz a láb és a törzs – is segíti munkáját, tehát az egyes testrészek/testtájak harmonikusan együttműködnek és biztosítják a karmozgások kivitelezéséhez szükséges stabilitást és mobilitást. E kettő – stabilitás és mobilitás egysége – ugyanis elengedhetetlen a mozdulatok könnyed szabadságához és az emberi test hatékony "működéséhez". Csupán egy a bökkenő. Sajnos a legtöbben már réges-rég elveszítettük. Nézzük, milyen gyakori ok(ok) áll(nak) az összhang megbomlása mögött!
Egy kis anatómia
A vállöv csontos vázát a lapocka (scapula), a kulcscsont (clavicula) és a felkarcsont (humerus) biztosítja. A lapocka a mellkas hátulsó falához, a kulcscsont pedig az elülső részhez simul. Három ízület tartozik a vállövhöz:
- glenohumeralis ízület, azaz a felkar (humerus) és a lapocka (scapula) ízesülése. Ezt az ízületet nevezzük vállízületnek, és a kar mozgásai voltaképp itt jönnek létre
- acromioclavicularis ízület, azaz a lapocka és a kulcscsont találkozása. Ez az ízület óvó, védő tetőt alkot a vállízület fölött, alatta egy folyadékkal teli zacskó (subacromialis bursa) található, amely kipárnázza a két ízület közti teret. E védelemnek egyébként fontos szerepe van, más érzékeny képletek mellett itt fut ugyanis a tövis fölötti izom (m. supraspinatus) ina is
- sternoclavicularis ízület, azaz a szegycsont és a kulcscsont ízesülése. Ez az egyetlen pont, ahol ez a komplex struktúra, azaz a vállöv csontosan a törzshöz kapcsolódik. Közvetlenül ugyanis sem a lapocka, sem a felkarcsont nem érintkezik - legalábbis csontosan nem - a törzzsel
A vállízület stabilitásának kérdése
A vállízület vitathatatlanul a legmozgékonyabb ízületünk és e nagy fokú mobilitásra szükségünk is van ahhoz, hogy az evolúció csúcslényeként képesek legyünk a karunkat a tér minden irányába elmozdítani. Nem véletlen, hogy minden anatómiai segítséget megkapunk ahhoz, hogy ez az elképesztő mobilitás biztosított legyen:
- a vállízület passzív stabilizátorai, azaz az ízületi szalagok és tokok relatíve lazák, jóval lazábbak, mint az alsó végtagok törzshöz való kapcsolódását biztosító csípőízületben
- a vállízületben ízesülő két csont (felkarcsont és lapocka) találkozása is hatalmas mozgásteret enged a karnak, hisz a felkarcsont gömbölyű feje relatíve nagy méretű a lapocka sekély ízületi vápájához képest még akkor is, ha az ízületi vápát egy porcszerű képlet (labrum) valamelyest kiszélesíti. Ez a nagy „gömb” tehát igen szabadon mozoghat a kis „vályúban”
- a lapocka is extrém módon mobil, a karmozgásoktól függően képes minden irányba elmozdulni a bordakosáron, hisz ahogy a kar sem, úgy a lapocka sem kapcsolódik közvetlenül csontosan a mellkashoz . A lapocka elképesztő mozgékonyságának fő célja az, hogy dinamikusan követhesse a kar mozgásait.
|
Hogy miért muszáj követni a kart? Gondolj egy egyszerű karemelésre. Ahogy emelkedik a kar, a lapocka felfelé rotál, méghozzá azért, hogy a csontos tető (az acromioclavicularis ízület, azaz a lapocka és a kulcscsont ízesülése) elmozduljon, teret adva ezáltal az emelkedő karnak. Ha nem így tenne, a felkarcsont gyakorlatilag hozzáütődne az ízülethez, és a köztük futó tövis feletti izom (m. supraspinatus) ina becsípődne a két csont közé. Ezt hívjuk ütközéses, vagy más szóval impingement szindrómának. A lapocka elmerevedése, mozgásainak beszűkülése tehát könnyen vezethet ütközéses szindrómához és a váll befagyásához. |
A váll extrém mozgékonysága érdekében tehát be kellett áldoznunk valamelyest az ízületi stabilitást, hisz – ahogy láttuk – nem csupán a szalagok/tokok lazák, de a vállízület anatómiája (és biomechanikája) is elsősorban a mobilitásról szól. Ennek ellenére képesek vagyunk arra, hogy komoly súlyokat mozgassunk a karunkkal anélkül, hogy sérülne a struktúra, azaz valójában mégsem olyan gyenge és instabil az a kar. Vajon hogyan lehetséges ez?
Stabilitás és mobilitás harmóniája
Egyetlen módon. Úgy, hogy anatómiai felépítésünkből adódóan fiziológiásan a test alsó (alsó végtagok) és középső (medence és törzs) zónáinak ereje szó szerint „hozzáadódik” a felső végtag mozgásaihoz, erőkifejtéséhez. A váll és a felső végtag stabilitása, ereje és robbanékonysága tehát erősen függ a test többi részének stabilitásától, erejétől és robbanékonyságától. Ha az alsótestről a felsőtestre történő erőátvitel minősége és hatékonysága romlik, a kar és a váll súlyosan túlterhelődik, hisz ugyanazt a feladatot kell ellátnia, mint egy megfelelően működő, erőtovábbításra és a továbbított erő befogadására képes rendszernek, de anélkül, hogy valódi rendszerként működne, azaz segítséget kapna a test többi részétől.
Az emberi test tehát bizonyos szempontból piramis-szerűen épül fel, az alsó szint (alsó végtag) a bázis, stabil és erős zóna, amely alátámasztja és hordozza a középső szintet (törzs), amely szintén alátámasztja és hordozza a legfelső szintet, a felső végtagot (és persze a fejet). Ideális esetben a három szint között harmonikusan, akadálytalanul áramlanak az erőhatások (például a talajreakciós erő, ami igen erőteljesen segíti a test és a karok mozgását, erőkifejtését), végig haladnak a lábakon és a törzsön át a karokig, és megkönnyítik, hatékonyabbá teszik azok mozgásait illetve erőkifejtését.
Mitől sérül a hármas egység?
Vegyük a leggyakoribb példát: ha egy testtartáshiba következtében a piramis egyes szintjei nem simulnak, illeszkednek harmonikusan egymáshoz, az egység megbomlik és az erőhatások elakadnak az egyes emeletek közt. Már egy relatíve kis mértékű szagitális (nyílirányú, azaz előre-hátra), frontális (oldalirányú, azaz jobbra-balra) vagy transzverzális (horizontális, azaz elcsavarodó) elmozdulás is jelentős változást okoz az emberi teljesítményben.
| Nézzünk egy példát. Finoman nyújtózz meg a teljes testeddel, egyenesedj ki, hogy a három szint között felépüljön a kapcsolat, majd könnyedén körözz a jobb karoddal. Most ejtsd előre a vállad és told előre a fejed (ez az ún. előre helyezett, vagy protrakciós váll és fejtartás), azaz bontsd a kapcsolatot az egyes szintek között, és próbáld ki a karkörzést ismét. Érzed, milyen drámai a mozgásterjedelem romlása pusztán attól, hogy az egyes szintek közt szagitális irányú elmozdulást hoztunk létre? Most próbálj meg erőt kifejteni az első (fiziológiás), és a második (helytelen) testtartás mellett az előbbi labda elhajításával. A különbség talán nem is szorul magyarázatra. |
Napjaink talán leggyakoribb testtartás deviációja az előre helyezett fejtartás és a protrakciós váll, és – amint az előbbi gyakorlatból láttuk – ebben a pozícióban a kar nem képes arra, hogy szabadon és hatékonyan mozogjon és dolgozzon. Mindez nem csupán a mindennapi vagy sportteljesítményt befolyásolja, de jelentősen veszélyezteti az ízület épségét is. Egyrészt azért, mert ebben a pozícióban – szerintem Te is érezted, de ha nem, próbáld ki még egyszer – az oldalra kicsúszó (azaz protrakciós helyzetbe kerülő) lapocka többé nem képes fiziológiásan követni a kar mozgásait és felfelé rotálni, ezért karemelésnél az acromioclavicularis ízület nem mozdul el a felkarcsont útjából, így idővel kialakulhat a már említett ütközéses szindróma. Másrészt azért, mert egymáshoz képest elcsúsznak, így szétkapcsolódnak az egyes szintek, tehát a különféle karmozgások, erőkifejtések kivitelezéséhez az alsótest és a törzs többé nem képes segítséget nyújtani, azaz jóval kevésbé hatékony a mozdulat, és ezerszer nagyobb (kar)izomaktivitásra van szükség, mint az fiziológiás lenne. Mindezek következtében idővel jelentősen túlterhelődnek az izmok és ezáltal maga a vállízület is, így beindulnak a kopásos (degeneratív) folyamatok.
