Írásunk a WEBBetegen is olvasható.
Egy viszonylag friss felmérés* szerint minden második magyar ember küzd mozgásszervi betegséggel, s bár nem létezik hivatalos statisztika, mozgásterapeutaként személyes tapasztalataim azt mutatják, hogy tízből hét-nyolc páciensem rendszeresen jár csontkovácshoz, mielőtt nálam köt ki. Gyors fejszámolás: a több mint 10 milliós lakosság 50 százaléka 5 millió embert jelent, ennek 70 százaléka, azaz közel 3,5 millió ember tehát potenciális páciens a csontkovácsok számára. Hatalmas a kereslet, nem véletlen, hogy jócskán felhígult a kínálat.
Vajon miért járunk rendszeresen csontkovácshoz?
Nagyjából (és persze igencsak leegyszerűsítve) az alábbi tényezők különböző arányú kombinációja irányít bennünket egy-egy önjelölt csontkovács rendelőjébe:
1, Időhiány: A krónikus időhiányban szenvedő XXI. századi ember számára igencsak csábító a zseniális marketing („Egy-két jól irányzott roppantás, és a páciens máris kigyógyul a mozgásszervi betegségekből”).
2, Kilátástalanság: Aki több éve szenved a fájdalomtól, orvosról-orvosra, terapeutáról-terapeutára járkál és számos gyógyszeres kezelésen van már túl anélkül, hogy tartósan javulna az állapota, minden szalmaszálba belekapaszkodik.
Elgondolkoztató azonban a kérdés, hogy ha a ripi-ropitól valóban meggyógyul a beteg, vajon miért van tele még mindig az ortopéd orvosok, reumatológusok, gyógytornászok, mozgásterapeuták és gyógymasszőrök rendelője? A válasz rendkívül egyszerű: a csontok „helyrerakásától” sajnos a valóságban korántsem gyógyulunk meg. Talán megkönnyebbülünk, előfordul, hogy ideig-óráig tünetmentessé válunk, ám miután a fájdalmat/betegséget kiváltó ok nem szűnik meg, a probléma hamarosan visszatér, és értékes heteket, hónapokat, éveket vesztegetünk el oki kezelés nélkül.
Miért nem elegendő a passzív kezelés?
Szinte minden írásom arról szól, amit a hatékony megelőzés érdekében már az iskolában meg kellene tanítani a gyermekeknek: a mozgásszervi problémák döntő többségének kialakulásáért nem a sors és nem is a genetika a felelős. Saját magunk okozzuk hosszú évek alatt kialakuló betegségeinket nem megfelelő életmódunkkal (ülőmunka és mozgáshiány, különféle helytelen terhelések stb.). Amíg ezt az alapigazságot nem osztja meg velünk, illetve magyarázza el nekünk egy hiteles szakember, esélyünk sincs arra, hogy megelőzzük a problémák kialakulását, vagy kigyógyuljunk a már meglévő betegségből. E tudás hiányában ugyanis szinte mindenki kívülről, a különféle passzív terápiáktól (gyógyszerektől, masszázstól, csontkovácstól stb.) várja a segítséget ahelyett, hogy maga is tenne az eredményért. Ismét megragadom tehát a lehetőséget, és egy kissé leegyszerűsített példán keresztül bemutatom, hogyan is alakulnak ki általában a degeneratív gerincbetegségek – azaz az ún. „csigolya összecsúszás”, a meszesedés és a porckorongsérv – illetve az ezekkel járó krónikus nyak- és derékfájdalmak.
Ha nyolc-tíz órát ülünk az íróasztal mellett (vagy az autó volánja mögött) helytelen pozícióban, szervezetünk néhány hónap alatt alkalmazkodik a mindennapos terheléshez. Ülés közben előreesnek vállaink, meggörbül a hátunk, előretolódik a fejünk, és hosszú távon az izmok sajnos rögzülnek is ebben a természetellenes pozícióban (magyarul az izomegyensúly megbomlása miatt egy idő után akkor is görbe marad a hátunk, előreesnek a vállaink és előretolódik a fejünk, amikor este felállunk az íróasztal/volán mellől).
Talán az általános iskolából emlékszünk még az „erőkar” fogalmára: nem véletlen, hogy a bevásárlószatyrot a testünk mellett lógatjuk, hisz minél jobban előrenyújtjuk a karunkat (erőkar), annál nehezebb cipelni a zacskót. Mindez igaz a testrészeinkre is, minél távolabb helyezkednek el fiziológiás súlyvonalunktól, annál nagyobb súllyal terhelik gerincünket, sőt, egész testünket. A fej és a vállak előrehelyeződése tehát drámai módon megnöveli a csigolyákra eső terhelést, így a csigolyák közti rugalmas porckorongok ellapulásához vezet. A porckorongok összenyomódása miatt egyre közelebb kerülnek egymáshoz a csigolyák („csigolyaösszecsúszás”), szervezetünk pedig – annak érdekében, hogy távol tartsa egymástól a csigolyákat – kisebb-nagyobb meszes karocskákat növeszt a csigolyákon (ezt a folyamatot hívjuk meszesedésnek). Az ellapuló porckorong először „csak” kiboltosul a csigolyák közül, egy idő után azonban feladja a harcot, kiszakad a külső rostos gyűrű, kitüremkedik a belső kocsonyás mag, és íme, máris kialakult a porckorongsérv. A fájdalom eleinte elsősorban az izmok (különösen a nyak, a váll, és a derék izmainak) túlterhelődéséből fakad, idővel azonban fokozódik, hisz a kiboltosuló porckorong nyomást gyakorolhat a környező szövetekre is.
A degeneratív gerincbetegségek tehát hosszú évek alakulnak ki, elsősorban a tartós helytelen terhelések miatt bekövetkező izomegyensúly megbomlások (fenti példánkban a helytelen pozícióban rögzült fej és vállak) következtében. Hiába rángatjuk vissza fejünket és vállainkat egy jól irányzott mozdulattal eredeti pozíciójukba, a megbomlott izomegyensúly miatt sajnos nem maradnak ott. Hiába próbáljuk manuálisan eltávolítani egymástól az összecsúszott csigolyákat, az ellapult porckorongok és a stabilizáló izmok gyengesége miatt gyorsan visszasompolyognak megszokott helyükre. Hiába próbáljuk kézzel helyrerakni az elferdült gerincet, a gerinc melletti izmok egyensúlyának megbomlása miatt szinte percek alatt veszi fel újra a kiindulási pozíciót. Fentiekből egyenesen következik, hogy a megelőzés és a gyógyítás egyetlen igazán hatékony módja az, ha először is megszüntetjük a betegséget kiváltó, és azt folyamatosan fenntartó oko(ka)t, azaz a helytelen terheléseket (magyarul megtanuljuk a helyes ülést/állás/ergonomikus munkavégzést stb.), majd ahelyett, hogy csupán a csontokat ráncigálnánk, elsősorban a megbomlott izomegyensúly helyreállítására koncentrálunk.
Hogyan állítható helyre az izomegyensúly?
Rendszeres testmozgással, gyógytornával vagy mozgásterápiával. A kezelés alapelve rendkívül egyszerű: a rövidült, feszes izmokat nyújtani kell, a gyenge izmokat pedig erősíteni. Természetesen nagyon nem mindegy, mely izmokat és milyen módon, így a terápia összeállítása a szakember feladata, a munkát (tornát) azonban a beteg végzi, mégpedig hosszú hónapokon át.
Miben segíthet a csontkovács/manuálterapeuta?
Először is érdemes tisztázni, miben különbözik az önjelölt csontkovács és a manuálterapeuta. Manuálterapeuta kizárólag orvos vagy gyógytornász lehet, aki – legalább 2 éves továbbképzést követően – a Semmelweis Egyetemen tesz vizsgát a manuálterápiás eljárásokból. Ezzel szemben az önjelölt csontkovácsok jelentős része egyáltalán nem rendelkezik egészségügyi végzettséggel, így megfelelő anatómiai ismeretekkel sem. Érdemes eloszlatni még egy tévhitet: a csontkovács NEM természetgyógyász. A természetgyógyász közel két éven át tanulja az anatómiát, élettant és a saját szakterületéhez kapcsolódó egyéb tantárgyakat, s államilag elismert vizsgát tesz, mielőtt beteghez nyúlhatna. Csontkovács azonban bárki lehet, aki egy szép napon úgy dönt, hogy a névjegykártyájára ráfirkantja a jól hangzó titulust. Miután a csontkovácsolás Magyarországon nem engedélyezett tevékenység (a manuálterápia és a természetgyógyászat igen), semmilyen szabályozás és ellenőrzés alatt nem áll. Még egy apró kiegészítés: az utóbbi években egyre nagyobb népszerűségnek örvend a lágy csontkovácsolás, amely szintén különbözik a csontkovácsolástól. A lágy csontkovács elsősorban szelídebb mobilizációs technikákat alkalmaz, ezek az izmok ellazításán alapulnak. Természetesen önmagában a lágy csontkovácsolás sem gyógyítja meg a beteget, ám kiegészítő terápiaként igen hasznos lehet, különösen akkor, ha képzett terapeuta végzi. Sajnos a lágy csontkovács tanfolyamok többsége – a különféle hangzatos masszázs tanfolyamokhoz hasonlóan – mindössze 1-2 napos, és elvégzésének nem feltétele semmiféle egészségügyi végzettség.
A szakszerű manipulációs („ropogtatós”) kezelés bizonyos esetekben természetesen igen komoly segítséget nyújthat. Vizsgáljunk meg egy közismert példát, az ún. „idegbecsípődés” kezelését. Érdemes ismét eloszlatni egy tévhitet: a becsípődés NEM betegség, csupán a tünete annak. Azt jelzi, hogy a gerincünkben zajló degeneratív folyamatokkal bizony sürgősen foglalkoznunk kell. Hisz mi is történik ilyenkor? Az egymás felett található csigolyák ízületi felszíneit egy-egy érzőidegekkel teli feszes tok fogja össze. Ha a porckorongok ellapulása miatt csökken a távolság a csigolyák közt, a tok meglazul és az ízület instabillá válik. Egy rossz mozdulat – pl. előrehajlásból felegyenesedés – hatására az érzőidegekkel teli, lötyögőssé vált ízületi tok bolyhocskái becsípődhetnek az ízfelszínek közé, ez okozza a hirtelen, szinte elviselhetetlen fájdalmat.
Megfelelő manipulációs technikával, egy gyors és szakszerű mozdulattal a terapeuta átmenetileg eltávolítja egymástól az ízfelszíneket, így szerencsés esetben egy roppanó hang kíséretében a tok kiszabadul a fogságból. Ha ez megtörténik, a beteg azonnal megkönnyebbül, fájdalmai mérséklődnek, ami valóban remek dolog. Ugyanakkor a kiváltó ok (a porckorongok ellapulása és a csigolyák összecsúszása) értelemszerűen nem szűnik meg a kezeléstől, így oki terápia (a testtartás javítása, ergonomikus munkavégzés elsajátítása és mozgásterápia) hiányában a beteg állapota tovább romlik.
Mi a különbség egy profi manuálterapeuta és az önjelölt csontkovács által végzett kezelés közt?
A manuálterapeuta – hosszas és alapos vizsgálatot, teszteléseket követően, az ok-okozati összefüggések ismeretében – állítja össze a terápiát, amelynek indokolt esetben része lehet a manipulációs (tehát a „roppantgatós”) kezelés is, ám alapvetően az izomegyensúly visszaállítására törekszik. A beteget megtanítja a helyes testtartásra, az ergonomikus munkavégzésre, azaz teste megfelelő használatára. Jellemzően lágyabb, az izomtónus helyreállítását is megcélzó manuális technikával (mobilizáció, azaz könnyed kimozgatás) dolgozik, és nem feledkezik el arról, hogy a betegnek otthon végezhető gyakorlatokat is adjon (vagy gyógytornászhoz küldje) annak érdekében, hogy a kezeléssel elért javulás az izom funkcióinak javításával tartóssá váljon. A mobilizáció – és indokolt esetben manipuláció – tehát jelentősen felgyorsíthatja a regenerálódást, de kizárólag abban az esetben, ha mozgásterápia mellett, és nem helyett alkalmazzák.
Az önjelölt csontkovács ezzel szemben – megfelelő anatómiai ismeretek híján – nem végez állapotfelmérést, nem keresi meg a probléma forrását, nem állít össze személyre szabott kezelési tervet. Nem folytat oki terápiát, „vakon” roppantgat akkor is, ha indokolt, és akkor is, ha nem az. Ha szerencsések vagyunk, egyetlen kezeléssel nem okoz maradandó kárt (sőt, gyakran még jól is érezzük magunkat a kezelést követően, lásd a fenti példát), kevésbé szerencsés esetben azonban a beteg rosszabb állapotban hagyja el a rendelőt, mint ahogy érkezett (a szakszerűtlen, hirtelen csavaró mozgatás a sérült porckorong rostos gyűrűjének kiszakadásával járhat, sőt, egy félresikerült kezelés nyomán akár egy életre tolószékbe kerülhet a páciens). Az önjelölt csontkovácsok ráadásul jellemzően rendszeresen járatják magukhoz a beteget, s a gyakran és indokolatlanul végzett manipulációs kezelések komolyan károsíthatják az ízületeket azáltal, hogy az ízületi tokok és szalagok feszegetésével még tovább lazítják azokat, azaz tovább növelik az ízületi instabilitást. A leggyakoribb problémát azonban az jelenti, hogy sokuk azt a tévhitet kelti a betegben, hogy a kezelés(ek)től meggyógyul, így valódi oki terápia hiányában a páciens értékes hónapokat/éveket veszít, miközben tovább romlik az állapota.
Mi tehát a valódi megoldás a degeneratív gerincbetegségek esetében?
Szakember segítségével meg kell keresni, majd meg kell szüntetni a betegség kiváltó okát, visszaállítani a megbomlott izomegyensúlyt, és regenerálni a porckorongokat. A komplex kezelés első lépcsőfoka a minden részletre kiterjedő állapotfelmérés. Ezt követi a személyre szabott mozgás, és – indokolt esetben – manuálterápiás kezelési terv kidolgozása, illetve az életmódra vonatkozó szabályok közös felállítása, végül pedig jöhet maga a munka. A degeneratív mozgásszervi problémák ugyanis kizárólag hosszú távon, megfelelő életmóddal és rendszeres testmozgással gyógyíthatóak vagy csökkenthetőek. Mindehhez azonban – csodavárás helyett – a beteg aktív közreműködése, türelme és kitartása is szükséges.
* A Magyar Gyógytornász-Fizioterapeuták Társaságának 2015. évi felmérése
