Ki ne találkozott volna a jelenséggel, hogy egy valós fájdalmat az orvos – más magyarázatot nem találva rá – pszichoszomatikus betegség tüneteként értelmez? És vajon létezik-e olyan beteg, aki kétkedés nélkül fogadja el e diagnózist? Szinte mindnyájan hajlamosak vagyunk bagatellizálni a pszichés problémákat, magunk sem hisszük, hogy valós, kézzelfogható tüneteink mögött állhat pusztán a lélek elakadása. Előrebocsájtom, mozgásterapeutaként nem szívesen merészkedem a pszichológusok felségterületére, mégis kénytelen vagyok érintőlegesen foglalkozni a testi bajok mögött meghúzódó lelki vonatkozásokkal is. Ha másért nem, hát azért, mert – bármily furcsán is hangzik – a mozgásszervi problémák jelentős része bizony valóban pszichés eredetű.

Test és lélek szoros kapcsolatát – legalábbis a mozgásszervek vonatkozásában – a köznyelvben lumbágóként emlegetett derékfájdalom segítségével tudom leginkább szemléltetni. Munkám során feltűnően sokszor szembesülök a jelenséggel, hogy a beteg krónikus, esetenként több éve tartó súlyos gerincfájdalmára nincs szervi magyarázat.  A képalkotó vizsgálatok (röntgen, CT, MR) eredménye negatív, a páciens nem sérült meg, és nincs veleszületett gerincbetegsége. Gyakorlatilag fogalma sincs, mi okozza panaszát, így jobb híján fájdalomcsillapító gyógyszereken él. A pirula azonban pusztán tüneti kezelés, nem szünteti meg a kiváltó okot, így a probléma újra és újra jelentkezik.

Hogy pontosan megértsük, hogyan vezethetnek lelki jelenségek testi fájdalomhoz, tisztában kell lennünk azzal, hogy – jelen példánkból kiindulva – mi okozza a derékfájdalmak nagy részét. Még ha áll is a háttérben szervi elváltozás (porckorongsérv, meszesedés stb.), a konkrét fájdalom általában nem a csigolyából, sőt, nem is a porckorongból ered.  A lumbális panaszok jó részét a sérült gerincszakaszt tehermentesíteni próbáló gerinc melletti izmok túlműködése okozza. A folyamatosan túldolgozó izmok anyagcseréje az izom kóros feszessége miatt akadályba ütközik, így az adott területre nem jutnak el a szükséges tápanyagok, illetve nem tud távozni a felgyülemlett salakanyag. A fájdalom előidézője tehát igen gyakran egy-egy izom feszülése, melynek kiváltó oka természetesen maga a szervi elváltozás.

De vajon mitől fáj a derekunk, miért működik folyamatosan a normálisnál jóval intenzívebben az izom, ha történetesen nem áll a háttérben semmiféle szervi probléma, azaz nincs sérült terület, amelyet védeni kellene? Lám, már el is érkeztünk a lélekhez!

Álljunk fel egy pillanatra, és egyenesítsük ki gerincünket! Most döntsük előre törzsünket csupán néhány centiméternyit! Figyeljük meg, milyen érzés ez utóbbi testhelyzet! Mintha mázsás köveket pakoltak volna derekunkra. A felsőtest terhe normál testtartás mellett arányosan oszlik el a teljes gerincoszlopon, ha azonban előre döntjük törzsünket, a terhelés szinte teljes mértékben a gerincoszlop alsó szakaszát éri.  Az izmok megfeszülnek, és másodpercek alatt megfájdul a derekunk. Képzeljük el, mi lenne, ha állandósulna e testtartás, és derekunk folyamatosan a normál súly többszörösét cipelné!

Nos, a rendelőben megforduló ún. „egészséges betegek” egy része hasonló testtartással jár-kel reggeltől estig anélkül, hogy mindennek akár a legcsekélyebb mértékben is tudatában lenne.  Testbeszéde – az előredöntött felsőtest – általában egyfajta pszichés beállítottságról, szerénységről, szolgálatkészségről, alázatról árulkodik. Bár jellemzően igen kellemes és szerethető személyiség, fogalma sincs arról, milyen komoly kárt okoz magának nap mint nap. Miután nincs kimutatható szervi elváltozás, el sem tudja képzelni, honnan ered a fájdalom, amit érez, és tenni sem tud ellene. Ha ez az „egészséges beteg” olyan szerencsés, hogy eljut egy figyelmes és alapos orvoshoz, gyógytornászhoz vagy mozgásterapeutához, aki felismeri, hogy a rejtélyes probléma a helytelen testtartásból fakad, első reakciója jellemzően a hitetlenkedés. Ez az a pont, ahol jómagam általában elvégzek egy egyszerű kísérletet a betegen: beállítom a helyes testtartást, és azonnal csökken a terhelés, s ezzel együtt a fájdalom is. Ekkor következik második reakcióként a megdöbbenés: mindez valóban ilyen pofonegyszerű lenne?  

A lumbágó e fajtája természetesen csupán egyetlen példa a számtalan különféle lelki eredetű mozgásszervi panaszra. Megkockáztatom a kijelentést: ritka az a mozgásszervi betegség, amelynek hátterében nem áll pszichés tényező (is). Gondoljunk csak a stressz hatására kialakuló ún. védekező testtartásra! Ugye ismerős jelenség? Fejünket mintegy menekülésre készen előretolva, vállainkat előreejtve, görnyedten és ugrásra készen lessük a nap 24 órájában, vajon honnan érkezhet a következő támadás. Szinte törvényszerű, hogy az előrehelyezett fejtartás (EFT) következtében rövid idő alatt fájdalmassá, merevvé válik a nyaki gerinc illetve a vállak, súlyosbító tényezőként gyakran kíséri a tüneteket ijesztő fejfájás, szédülés, fülzúgás, karba sugárzó fájdalom is. Ugyanígy említhetném akár a kamasz lányokra oly jellemző krónikus hátfájást is: a keblek növekedésével egyenesen arányosan görbül a hát, hogy leplezze az épp bontakozó csodálatos nőiességet.

Nos, a probléma kialakulásának oka valóban döbbenetesen egyszerű és kézzelfogható, a megoldás azonban korántsem az. A megfelelő terápia komplex és hosszú távú, testet és lelket együttesen kezeli. A terapeuta feladata, hogy hajszálpontosan azonosítsa a probléma gyökerét, részletesen és érthetően elmagyarázza a betegnek, miért alakult ki a fájdalom, és mit tehet a gyógyulás érdekében, végezetül pedig irányítsa, felügyelje a komplex, több irányú kezelést. Bármilyen pszichoszomatikus eredetű problémával is érkezzen a beteg, az első lépés mindenképp a helytelen mozgásminták tudatosítása, illetve a helyes testtartás elsajátítása. Ezt követi a személyre szabott mozgásterápia, melynek célja, hogy visszaállítsa a tartós helytelen testtartás következtében felbomlott izomegyensúlyt. A kóros mintától függően ugyanis bizonyos túlműködő izmok rövidülnek, más izmok pedig a fiziológiásnál kisebb mértékű terhelés miatt petyhüdtté válnak, túlnyúlnak. Amíg az izomzat nincs egyensúlyban, nem képes arra, hogy tartósan optimális helyzetben tartsa a testet. A test tréningje (mozgásterápia) mellett azonban elengedhetetlen a lélek tréningje (pszichoterápia) is, amely lehet egyéni vagy csoportos, meditáció vagy autogén tréning, függően a beteg mentalitásától. Kiegészítésképp jelentős segítséget nyújthat minden olyan tevékenység – legyen az túrázás, sport vagy játék – amely örömöt okoz a páciensnek és sikerélményt biztosít számára, kiszakítja őt a mindennapos stresszhelyzetekből, kisebb-nagyobb konfliktusokból, azaz kompenzálja a káros pszichés hatásokat.

Maga a gyógyulás azonban végső soron a beteg felelőssége. Tudatában kell lennie annak, hogy hosszú és rögös út áll előtte jó néhány akadállyal tarkítva, és el kell fogadnia, hogy a terápia sikeréhez elengedhetetlen az elköteleződés, kitartás, az aktív és folyamatos jelenlét, illetve a tudatos önfejlesztés. Az eredmény azonban nem marad el, sőt, meglepően gyorsan jelentkeznek az első jelentős sikerélmények fájdalommentes percek, órák, napok, hetek majd évek formájában.