Nem hiszem, hogy létezik terület, ahol ne a hitelesség számítana az egyik legfőbb erénynek, ugyanakkor talán sehol nincs olyan óriási jelentősége, mint az egészségügy terén. Az, hogy meggyógyul-e a beteg vagy sem, nem csupán a diagnózis helyességén és az orvos, nővér, terapeuta vagy masszőr szakmai tudásán, de személyiségén is erősen múlik.
Mielőtt kitanultam a mozgásterapeuta „mesterséget”, hosszú évekig dolgoztam kommunikációs trénerként és tanácsadóként, vállalatvezetőknek segítettem, hogy képessé váljanak hatékonyabban irányítani a csapatot. Azt hiszem, kétség sem férhet ahhoz, hogy a gyógyító szintén egyfajta vezető, méghozzá a szó legnemesebb értelmében. Az a feladata, hogy segítse az egyént (tágabb értelemben véve a társadalmat) megtalálni az egészség, illetve az egészséges életmód felé vezető utat.
Sokan gondolják, hogy az egészségügy terén a hitelesség legfőbb feltétele a hangzatos cím és néhány szimbolikus tárgy (fehér köpeny, sztetoszkóp stb.) megléte. Noha a jelképek szerepe évezredek óta igen jelentős minden közösség életében (gondoljunk például a gyógyító sámánok fejdíszére vagy a nagyfőnök gigantikus méretű forgószékére), a köpeny önmagában mégsem elegendő. A hitelesség ugyanis elsősorban belülről fakad.
Figyelembe véve a tényt, hogy a krónikus betegségek kialakulásának egyik legfőbb oka a nem megfelelő életmód, egyértelmű, hogy a valódi gyógyulás (ami alatt nem a tünetek különféle kezelésekkel való elfedését értem) esélye jelentősen függ attól, hogy a beteg képes-e a kisebb-nagyobb, ám mindenképp tartós életmódváltásra. Az ember azonban értelmes lény, jellemzően csak akkor tud hosszú távon elköteleződni bármilyen változás mellett, ha partnerként vesz részt a folyamatban, amelyet egy számára hiteles vezető irányít. A sikeres életmódváltáshoz tehát elengedhetetlen, hogy a beteg megismerje saját betegsége természetét, tisztában legyen azzal, hogyan alakult ki, miért szükséges a változás, és a tudás mellett személyes motivációt illetve gyakorlati segítséget kapjon a gyógyulás felé vezető úton egy hiteles szakembertől. Nos, mi is kell tehát ahhoz, hogy a vezető/gyógyító hiteles legyen?
- Mindenekelőtt az elhivatottság és az őszinte segíteni akarás. Nem hiszem, hogy akad olyan szakember, aki ne a legmélyebb hivatástudattal indult volna el az egészségügyi pályán, a napi rutin azonban gyakran felőrli a lelket. Ha a segítő szándék háttérbe kerül, jaj orvosnak, betegnek egyaránt! Azt hiszem, nekünk, egészségügyi dolgozóknak időről-időre emlékeztetnünk kell magunkat arra a sok évvel ezelőtti csillogó szemű lelkes fiatalra - önmagunkra - annak érdekében, hogy nap mint nap képesek legyünk újult erővel seregünk, azaz betegeink élére állni.
- Empátia, illetve a figyelmes hallgatás képessége. Hogy hatékony segítséget nyújthassunk, először meg kell ismernünk a másik embert. A gyógyításnak csupán egyetlen eleme maga a kezelés. Legalább ilyen fontos, hogy meghallgassuk és megértsük a beteget, és igyekezzünk eloszlatni félelmeit, fenntartásait. Ha sugárzik rólunk a felsőbbrendűség tudata vagy a fásultság és az érdeklődés hiánya, ha a páciens nem érzi, hogy figyelünk rá (sőt, csakis őrá figyelünk), elvesztettük a csatát.
- A tudás érthető módon való átadásának és a motiválásnak képessége. A több évszázados hagyományos, jellemzően paternalista szemlélettel átitatott gyógyító-beteg kapcsolat nyomot hagyott a páciensekben is, gyakran ők maguk azok, akik csupán egy receptet várnak, és a legkevésbé sem érdeklődnek sem az okok, sem a gyógymód iránt. Tapasztalatom azonban azt mutatja, hogy a legtöbb ember az első meglepetésen túljutva („Nahát, nekem ezt még senki sem magyarázta el!”) hálás, ha partnernek tekintik és szárnyakat kap. Be kell vonnunk tehát a beteget a gyógyítás folyamatába és felelőssé kell tennünk őt saját egészségéért, ellenkező esetben az elköteleződés kialakulásának – ezáltal pedig a valódi gyógyulásnak – esélye jelentősen csökken.
- S végül határozottság és magabiztosság, amely megalapozott szakmai tudáson alapul, és amelynek segítségével a vezető (gyógyító) képes a pontosan és egyértelműen körvonalazott célok felé terelni a csapatát (betegeit). Lehet bármilyen jó szándékú és empatikus az orvos, a nővér vagy a terapeuta, a határozottság és a magabiztosság hiánya kételyt kelt a páciensben. A kétely bizonytalanságot szül, a bizonytalanság pedig meggátolja az elköteleződés kialakulását. A beteg segítségért fordul hozzánk, biztosan kell éreznie, hogy jó kezekbe került.
Ha e néhány tényező bármelyike is hiányzik – köpeny ide vagy oda – nehezen hiszem, hogy valódi hitelességről beszélhetünk. Ha azonban megvan bennünk, igazi vezetővé válhatunk, legyen szó akár a munkatársak, akár a gyógyulni vágyó páciensek segítő irányításáról.
Végezetül szeretném kézzelfoghatóvá tenni az elméletet. A példát – értelemszerűen – saját szakterületemről, a mozgásszervi betegségek közül választottam.
Az állandósult nyakmerevség és fejfájás oka többnyire az ülőmunkával együtt járó folyamatos előrehelyezett fejtartás, amely a nyak izomegyensúlyának tartós megbomlásához, ezáltal kóros izomfeszülések és fájdalmak kialakulásához vezet. A betegség kezelése napjainkban gyakran pusztán annyiból áll, hogy egy 2 perces vizsgálatot követően a páciens fájdalomcsillapító, izomlazító gyógyszert, esetleg egy manuálterápiás (csontkovácsolás) kezelést kap, függően attól, milyen szakembert keresett fel. A tüneti kezelések hatása azonban csupán néhány órán át tart, majd a fájdalom újra jelentkezik. Személyre szabott oki terápia híján a probléma egyre súlyosbodik, a beteg pedig el sem tudja képzelni, valójában mi a betegség oka és miért nem javul az állapota a kezeléstől.
Ha valóban segíteni szeretnénk a betegen (elhivatottság és őszinte segíteni akarás), akkor egész másképp járunk el. Időt szánunk arra, hogy alaposan megvizsgáljuk és kikérdezzük (empátia és figyelmes hallgatás), így megtudjuk, az ő esetében pontosan milyen okok vezettek a betegség kialakulásához. Ezt követően határozottan és magabiztosan, ugyanakkor egyszerűen és érthetően elmagyarázzuk, milyen életmódbeli problémák okozzák a betegséget (a tudás érthető módon való átadásának képessége), hogyan tud változtatni a helytelen szokásokon, és mi várható akkor, ha ezt nem teszi (a motiválás képessége), majd végül következhet az oki kezelés, azaz megtanítjuk számára a helyes testtartást és néhány gyakorlatot, amelyeket rendszeresen elvégezve helyreállíthatja a megbomlott izomegyensúlyt. Kiegészítő kezelésként természetesen javasolhatjuk a masszázst, a kinesio-tape-et, sőt, fájdalomcsillapító gyógyszert is, ám a hangsúly minden esetben az oki terápián van.
Ha a beteget partnerként kezeljük, bevonjuk és felelőssé tesszük saját gyógyulásáért, ha megérti az okokat és a gyógymód lényegét, akkor egy kisebb életmódváltás (jelen esetben a helyes testtartás és rendszeres nyaktorna) segítségével képessé válik arra, hogy saját erőből a gyógyulás útjára lépjen, sőt, a kiújulás ellen is védekezzen. Kétségtelen hogy mindez jóval nagyobb idő- és energia befektetést igényel a gyógyító, sőt, a beteg részéről is. A döntés tehát – megéri-e vagy sem – és az ezzel járó felelősség mindig az egyéné, legyen akár egészségügyi szakember, akár páciens.
Feövenyessy Krisztina
